Másnap reggel korán ébredtem. Amber még aludt, én pedig úgy döntöttem, hogy átszökök Nathanielhez. Halkan kisurrantam a szobából és benyitottam Nathoz. Már ő is ébren volt. Amikor meglátott elmosolyodott, odajött hozzám és megfogta a kezem.
-Jól aludtál? Amber nagyon szemét volt?
-Szinte semmit nem aludtam. Amberrel meg fegyverszünet van. Addig amíg együtt vagyunk legalább is.
-Bánod?
-Nem, sőt kifejezetten örülök, hogy nem csesztet! Amúgy meg nem vagyok mazochista!
-Nem azt, kettőnket!
-Igazából, megdöbbentem.... de nem bánom
-Énsem bánom Nami... min döbbentél meg? Hogy így érzek?
-Nem, azon nem! Mennyi az idő Nat?
Muszáj volt kicsit elterelnem a beszélgetést. Azt mégsem mondhattam neki, hogy Nathaniel azon döbbentem meg, ahogy én érzek. Egyből elrontottam volna mindent.
-3:55 van. Kezdenünk kell készülődni.
Leült az ágy szélére, és rám nézett. Szemeiben izzott a szenvedély. Tudtam, hogy ez a kis ötlete nem hirtelen jött, ezt már nagyon régóta tervezte. Észre kellett volna hogy vegyem, de túl lefoglalt az a sok hülyeség, amit fontosnak tartottam. Hónapokon át gyötörtem magam Ken miatt, aztán ott volt Armin is. És aki ott volt az orrom előtt, azt észre sem vettem. Nagyon bántott a lelkiismeret. Nathaniel egy nagyon rendes srác, és még Castiellel is többet foglalkoztam mint vele. Odamentem hozzá és leültem mellé. Megfogtam a kezeit és adtam neki egy csókot.
-Ne haragudj rám Nathaniel!-suttogtam a fülébe.
-Miért haragudnék? -kérdezte döbbenten.
-Hogy ilyen sokat kellett várnod rám!
Átöleltük egymást. Végre rájöttem, hogy el kell engedjem a múltam, hogy legyen jövőm. Ettől a naptól kezdve nem érdekel, sem Ken, sem senki. Csak Nathaniel volt, van és lesz.
Francis beültetett minket a kocsiba és elindultunk a reptérre. Útközben valamiért ideges voltam. Nem a repülés volt az oka, hiszen a szüleim diplomaták ezért sokat repültem. Sokkal inkább azért, mert nem akartam rossz benyomást kelteni. Amber miatt is aggódtam, mert az ő szavára sem vettem volna mérget.
A reptéren pedig természetesen össze kellett futnom Castiellel, míg Nat a csomagokat intézte.
-Aname...ezt nem mondod komolyan? Először Ken, aztán az a gépes gyerek, most meg ez. Nem tudod milyen az igazi férfi!
-Nem adom meg neked azt az örömet Cas, hogy vitázzak veled! Tartsd meg a véleményedet magadnak.
-Te is elveszted a személyiségedet ez mellett!
-Semmit sem tudsz a személyiségemről! Még én se igazán...
Ekkor persze megérkezett Nathaniel Francis kíséretében.
-Valami baj van Castiel? Miért inzultálod ezt a hölgyet?
-Sajnálom Mr. Navier! -mondta Castiel Francisnek
-Én is így gondoltam, Castiel viszontlátásra!
-Viszlát, sziasztok!-dörmögte Castiel, majd eljöttünk.
Nem kérdeztem és nem is mondtam semmit. Nem láttam jónak sem a helyet sem az időt. Majd Nathaniel úgy is elmagyarázza az egészet.
Felszálltunk a gépre és el is indultunk. Izgatott voltam, mert még soha nem jártam Olaszországban. Nathaniel és én egymás mellett ültünk és bámultuk a felhőket, és az alattunk elterülő tájat. El sem engedtük egymás kezét egy pillanatra sem. Nem akartam elrontani a pillanatot, de nagyon kíváncsi voltam erre a Castieles ügyre.
-Édesapád honnan ismeri Castielt?
-Nem tudod? Ja nem is tudhatod. A pilótánk Jean-Louis, Castiel apukája. A szüleink már több mint 10 éve együtt dolgoznak. És persze ismerik is a Castiel és köztem lévő ellentétet.
-Értem!-mondtam mosolyogva.-Mennyit utazunk még?
Nat már nem is tudott válaszolni, mert Valerie (Castiel anyukája), a légikisasszony szólt, hogy megérkeztünk.
Még 15 perc autóút és ott is voltunk a nyaralóba. Szuper szép volt. Alig 10 méterre a tengertől. Nathaniel bevitte a táskámat.
-Aname, Amber gyertek ide legyetek szívesek.-szólt Adel
Odamentünk.
-Lányok, itt vannak a fürdőruháitok. Ezt már megvettem nektek tegnap. Holnap pedig shoppingolni fogunk egész nap! Jaj csajok, de jó lesz nekünk.
Egymásra néztünk Amberrel. Tényleg nagyon jó lesz..
Kicsivel később Nat és én elmentünk sétálni. Nem volt más csak mi és a hatalmas tenger. Olyan messzire mentünk a nyaralótól amennyire csak lehetett. Le sem vettük egymásról a szemünket. Még 10 perc séta után találtunk egy kis horgász stéget, ahová leültünk. Nathaniel szorosan magához ölelt, így bámultuk a vizet. Nem szóltunk egy szót sem, mégis mindent elmondtunk egymásnak. Olyan távolinak tűnt sz összes problémánk.
-Nathaniel?
-Mondd csak...
-Mi lett volna, ha azt mondom, nem megyek bele ebbe az egészbe?
-Tudtam, hogy belemész.
-Ugyan honnan tudtad volna Nat?
Sóhajtott egyet és elkezdte;
-2,5 hónapon keresztül minden nap együtt mentünk mindenhova. Sokat tanultunk is együtt....
-De ez nem.....-vágtam a szavába
-Had fejezzem be.. Szóval mindig kis szívecskéket rajzoltál, és találtam egy füzetet amibe egymilliószor leírtad, hogy Nat+Nami! Szerintem ez azt jelenti, hogy valamit érzel irántam.
Nem is volt ilyen füzetem, vagy mégis van? Dehát.... nem..... ezt biztos csak most találta ki.... de aranyos, úgyhogy hagyom. Lehetne tényleg egy ilyen füzetecském!
-Nat most tuti hülyének nézel!-mondtam szégyenlősen
-Dehogy nézlek! Szerintem ez nagyon kedves...Aname...én.....én...Szeretlek!
Szívem hevesen kalapált, enyhén remegni kezdtem és olyan vörös lettem, mint a naplemente amit néztünk! Ez volt az a pillanat amiről minden lány álmodik. Egy gyönyörű szőke herceg szerelmet vallott nekem.
-Én is szeretlek Nathaniel! Mindennél jobban!
Megcsókoltuk egymást. Akkor, abban a pillanatban mi voltunk a legboldogabbak a világon.
Még üldögéltünk a stégen egy darabig, aztán elindultunk vissza. A hűvös tengervíz simogatta a lábunkat. Már rég besötétedett mire visszaértünk. Még egy gyors búcsúcsókot váltottunk és mentünk aludni. Abban a pillanatban még Amber gonosz beszólása sem érdekelt. Boldog voltam, amit nem tehet tönkre semmi, vagy legalább is remélem.
Leült az ágy szélére, és rám nézett. Szemeiben izzott a szenvedély. Tudtam, hogy ez a kis ötlete nem hirtelen jött, ezt már nagyon régóta tervezte. Észre kellett volna hogy vegyem, de túl lefoglalt az a sok hülyeség, amit fontosnak tartottam. Hónapokon át gyötörtem magam Ken miatt, aztán ott volt Armin is. És aki ott volt az orrom előtt, azt észre sem vettem. Nagyon bántott a lelkiismeret. Nathaniel egy nagyon rendes srác, és még Castiellel is többet foglalkoztam mint vele. Odamentem hozzá és leültem mellé. Megfogtam a kezeit és adtam neki egy csókot.
-Ne haragudj rám Nathaniel!-suttogtam a fülébe.
-Miért haragudnék? -kérdezte döbbenten.
-Hogy ilyen sokat kellett várnod rám!
Átöleltük egymást. Végre rájöttem, hogy el kell engedjem a múltam, hogy legyen jövőm. Ettől a naptól kezdve nem érdekel, sem Ken, sem senki. Csak Nathaniel volt, van és lesz.
Francis beültetett minket a kocsiba és elindultunk a reptérre. Útközben valamiért ideges voltam. Nem a repülés volt az oka, hiszen a szüleim diplomaták ezért sokat repültem. Sokkal inkább azért, mert nem akartam rossz benyomást kelteni. Amber miatt is aggódtam, mert az ő szavára sem vettem volna mérget.
A reptéren pedig természetesen össze kellett futnom Castiellel, míg Nat a csomagokat intézte.
-Aname...ezt nem mondod komolyan? Először Ken, aztán az a gépes gyerek, most meg ez. Nem tudod milyen az igazi férfi!
-Nem adom meg neked azt az örömet Cas, hogy vitázzak veled! Tartsd meg a véleményedet magadnak.
-Te is elveszted a személyiségedet ez mellett!
-Semmit sem tudsz a személyiségemről! Még én se igazán...
Ekkor persze megérkezett Nathaniel Francis kíséretében.
-Valami baj van Castiel? Miért inzultálod ezt a hölgyet?
-Sajnálom Mr. Navier! -mondta Castiel Francisnek
-Én is így gondoltam, Castiel viszontlátásra!
-Viszlát, sziasztok!-dörmögte Castiel, majd eljöttünk.
Nem kérdeztem és nem is mondtam semmit. Nem láttam jónak sem a helyet sem az időt. Majd Nathaniel úgy is elmagyarázza az egészet.
Felszálltunk a gépre és el is indultunk. Izgatott voltam, mert még soha nem jártam Olaszországban. Nathaniel és én egymás mellett ültünk és bámultuk a felhőket, és az alattunk elterülő tájat. El sem engedtük egymás kezét egy pillanatra sem. Nem akartam elrontani a pillanatot, de nagyon kíváncsi voltam erre a Castieles ügyre.
-Édesapád honnan ismeri Castielt?
-Nem tudod? Ja nem is tudhatod. A pilótánk Jean-Louis, Castiel apukája. A szüleink már több mint 10 éve együtt dolgoznak. És persze ismerik is a Castiel és köztem lévő ellentétet.
-Értem!-mondtam mosolyogva.-Mennyit utazunk még?
Nat már nem is tudott válaszolni, mert Valerie (Castiel anyukája), a légikisasszony szólt, hogy megérkeztünk.
Még 15 perc autóút és ott is voltunk a nyaralóba. Szuper szép volt. Alig 10 méterre a tengertől. Nathaniel bevitte a táskámat.
-Aname, Amber gyertek ide legyetek szívesek.-szólt Adel
Odamentünk.
-Lányok, itt vannak a fürdőruháitok. Ezt már megvettem nektek tegnap. Holnap pedig shoppingolni fogunk egész nap! Jaj csajok, de jó lesz nekünk.
Egymásra néztünk Amberrel. Tényleg nagyon jó lesz..
Kicsivel később Nat és én elmentünk sétálni. Nem volt más csak mi és a hatalmas tenger. Olyan messzire mentünk a nyaralótól amennyire csak lehetett. Le sem vettük egymásról a szemünket. Még 10 perc séta után találtunk egy kis horgász stéget, ahová leültünk. Nathaniel szorosan magához ölelt, így bámultuk a vizet. Nem szóltunk egy szót sem, mégis mindent elmondtunk egymásnak. Olyan távolinak tűnt sz összes problémánk.
-Nathaniel?
-Mondd csak...
-Mi lett volna, ha azt mondom, nem megyek bele ebbe az egészbe?
-Tudtam, hogy belemész.
-Ugyan honnan tudtad volna Nat?
Sóhajtott egyet és elkezdte;
-2,5 hónapon keresztül minden nap együtt mentünk mindenhova. Sokat tanultunk is együtt....
-De ez nem.....-vágtam a szavába
-Had fejezzem be.. Szóval mindig kis szívecskéket rajzoltál, és találtam egy füzetet amibe egymilliószor leírtad, hogy Nat+Nami! Szerintem ez azt jelenti, hogy valamit érzel irántam.
Nem is volt ilyen füzetem, vagy mégis van? Dehát.... nem..... ezt biztos csak most találta ki.... de aranyos, úgyhogy hagyom. Lehetne tényleg egy ilyen füzetecském!
-Nat most tuti hülyének nézel!-mondtam szégyenlősen
-Dehogy nézlek! Szerintem ez nagyon kedves...Aname...én.....én...Szeretlek!
Szívem hevesen kalapált, enyhén remegni kezdtem és olyan vörös lettem, mint a naplemente amit néztünk! Ez volt az a pillanat amiről minden lány álmodik. Egy gyönyörű szőke herceg szerelmet vallott nekem.
-Én is szeretlek Nathaniel! Mindennél jobban!
Megcsókoltuk egymást. Akkor, abban a pillanatban mi voltunk a legboldogabbak a világon.
Még üldögéltünk a stégen egy darabig, aztán elindultunk vissza. A hűvös tengervíz simogatta a lábunkat. Már rég besötétedett mire visszaértünk. Még egy gyors búcsúcsókot váltottunk és mentünk aludni. Abban a pillanatban még Amber gonosz beszólása sem érdekelt. Boldog voltam, amit nem tehet tönkre semmi, vagy legalább is remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése